Search

Bánság egyesülése Romániával

 

Bánság egyesítését Romániával 1918 december 1-jén hirdették ki a gyulafehérvári nagy nemzetgyűlésen. A Bánság közigazgatásának gyakorlati és jogi átvétele a román hatóságok által késedelemmel és nagy nehézségek árán történt a francia és szerb csapatok jelenlétének köszönhetően. A román közigazgatás csak egy évvel később honosodott meg a Bánságban, amit a román hadsereg 1919 augusztus 3-i temesvári bevonulása pecsételt meg. Bár Románia a Bánságot természetes határainak megfelelő terjedelmében (Tisza és Duna között) kérte, végül csak 2/3 rész került Romániához, 1/3 pedig a Szerb, Horvát és Szlovén Királysághoz.

Bánságban a helyzet 1918 őszére nagyon feszültté vált. Városon megszaporodtak a tiltakozó megmozdulások. Október 6-án és 20-án Temesváron tüntetéseket tartottak a katonai ellenségeskedések megszüntetésére. Október 26-án a város utcáin szervezett tüntetés résztvevői megsemmisítették az osztrák Antoniu Scudier generális szobrát, valamint a Coronini emlékművet.

1918 október 31-én Temesváron utcai tüntetésekre került sor. Ugyanezen a napon a helyi laktanyában találkoztak a legfontosabb politikai és katonai személyiségek és megalakult a Bánsági Nemzeti Tanács dr. Aurel Cosma vezetésével. A következő napokban a frontról hazatérő katonák felháborodva látták, hogy otthonmaradt családjaik nélkülöznek, megrohamozták a gazdagok kúriáit szétosztva az ott talált és egyéb elkobzott javakat. Számos településen a hatóságok az elnyomó gépezet bevetésére szólítottak fel. A csendőrök és az ún. „acélgárda” brutalitással léptek közbe, sok ártatlan lakos esett áldozatul a mészárlásnak. A bánsági románok, válaszul a keletkezett helyzetre, a csendőrök és a magyar „acélgárda” atrocitásaira, tanácsokba és gárdákba tömörültek. A nemzeti emancipációért és önrendelkezésért vívott küzdelmük utolsó szakaszához érkezett.

Az autonóm Bánsági Köztársaság kikiáltása

Dr. Otto Roth, a Magyar Szociáldemokrata Párt vezetőségi tagja és Bartha Albert alezredes, Temesvár katonai parancsnokságának vezetője részt vettek Budapesten a magyar politikai vezetők találkozóján. Visszatérve Temesvárra október 31-én dr. Otto Roth kikiáltotta a Bánsági Köztársaságot és kinyilvánította ragaszkodását a magyar kormányhoz. A manőver, amelyben a Bánság Román Királysághoz való csatlakozásának akadályát látták, nem volt elfogadható a románok számára. A román vezetők elhagyták a megbeszélést és egy külön összejövetelen megalakították a „Román Nemzetei Katonai Tanácsot”, melynek elnöke dr. Aurel Cosma.

Ugyancsak október 31-én alakult meg a bánsági „Svábok Nemzeti Katonai Tanácsa”, Albert Fuchs ezredessel az élén.

November 13-án Belgrádban a magyar kormány az Antanttal folytatott béketárgyalások nyomán megköti a tűzszüneti egyezményt, amely megzavarta a románok Bánság átvételére vonatkozó terveit. Az Antant úgy döntött, hogy a Bánság sorsát a Békekonferencia után véglegesíti. A Belgrádban aláírt katonai Konvenció értelmében a magyar hadseregnek a Marostól északra kellett visszavonulnia, a felszabadult területeket a szerb és francia szövetséges erők foglalták el.

Felismerve a kedvező helyzetet, a fegyverszüneti egyezmény aláírása előtt, a szerb seregek átkeltek a Dunán és elfoglalták Fehértemplom városát és szerb adminisztrációt állítottak fel. 1918 november 14-én a szerbek elfoglalták Temesvárt, november 20-án elérték a Maros folyót és felfejlődtek a Szeged-Lipova vonalra. A szerb parancsnokság átvette a bánáti közigazgatást, megszüntette a nemzeti gárdákat, később átvette a polgári közigazgatást is. Ez idő alatt a román hadsereg Mackensen tábornok német csapatainak a semlegesítésével volt elfoglalva. A szerb seregeket Temesváron barátságosan fogadták, mint Antant csapatot, tehát Románia szövetségesét. Rövid időn belül azonban a dolgok gyökeresen megváltoztak, miután a bánsági románok az új adminisztráció üldözésének célpontjává váltak. Kezdetben a szerbe csak a katonai közigazgatást birtokolták, a polgári adminisztráció a magyarok kezében maradt. Mindkettő a románokban látta a legnagyobb veszélyt. Az új hatóságok áttértek a román nemzeti mozgalom szisztematikus megsemmisítéséhez és a román gárdák eltörléséhez.

A megszálló csapatok által hozott korlátozások és akadályok ellenére a bánságiak ezrei válaszoltak a Központi Nemzeti Tanács felhívására és elindultak Gyulafehárvár felé, hogy részt vegyenek az Egyesülést kihirdető közgyűlésen. A szerb hadsereg állandó őrjáratot tartott, hogy megakadályozza a bánságiak átjutását Erdélybe.

A bánsági küldöttségnek végül 359 hivatalos tagja volt minden társadalmi kategóriából, a fő politikai, társadalmi és kulturális szervezetekből. Emellett számos bánsági román is részt vett a küldöttségben. Becslések szerint legalább 255 bánsági településről voltak jelen románok.

A Nagy Román Nemzeti Tanács az egész Bánság területéről jött 44 tagból állt. Hat titkára közül megemlíthető Caius Brediceanu és Traian Novac. A közgyűlés egyértelműen kijelentette:

„Az erdélyi, bánsági, magyarországi itt összegyúlt románok nemzetgyűlése, gyulafehérvári jogos képviselőik által kihirdeti a románok és a románok lakta területek egyesítését Romániával november 18/ december 1-jén.”

Ez alkalomból a Bánság egész területén, a legkisebb falutól a városokig ünnepélyes megmozdulásokra és ceremóniákra, zenés, táncos utcai ünnepélyekre került sor.

Az Egyesülés kihirdetését követően fokozódott és általánossá vált a szerb hadsereg üldözése. Közben a Bánságba érkezett Berthelot francia generális, aki kedvezett a román ügynek. Az ő és az Antant melletti Vezető Tanács közbenjárására elhatározták a szerb seregek fokozatos visszavonását, amelynek helyét a francia sereg foglalta el. Ez utóbbi 1919 januárjában vette át a Bánság keleti részét.

1919-ben a Bánságot felosztották a Román Királyság és a Szerb, Horvát és Szlovén Királyság (később Jugoszláv Királyság) között. A szerbek követelésének semmilyen történelmi alapja nem volt, hanem a Dunától északra lakó 250.000 szerb lakosra hivatkoztak. Egy utolsó függetlenségi próbálkozás a bánsági németek részéről érkezett, akik 1920 április 16-án petícióval fordultak a Párizsi Békekonferenciához, kérve a köztársaság visszaállítását, amelyhez nemcsak a Bánság, de a szomszédos Bácska vidék tartozna. Az új köztársaság a németek tervei szerint kantonokra lett volna felosztva, melyeket az egyes kantonok többségi etnikai csoportja irányítana. A párizsi békekonferencia elutasította a javaslatot.

A Párizsi Békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa június 11-13-án közölte végső döntését Románia és Magyarország, illetve Románia és Szerbia közti határra vonatkozóan. Ily módon Bánság 2/3-a Romániához, 1/3-a Szerbiához került.

Július 28-án a román kormány átvette a Bánság ráeső részét. Gheorghe Dobrint nevezték ki a Lugozs székhelyű Szörény megye prefektusává, Aurel Cosma-t a Temesvár székhelyű Temes- Torontál megye élére.

1919 augusztus 3-án érkeztek Temesvárra a román hadsereg első csapatai Economu ezredes parancsnoksága alatt. A város központjában, amit azóta is az Egyesülés Terének neveznek, a hadsereget fogadták a helyi hivatalosságok és a kisebbségek képviselői. Az egyesülés megpecsételésére Aradról Temesvárra érkezett Ion I.C. Bratianu miniszterelnök és a Vezető tanács minisztere, Stefan Cicio Pop. Másnap a Román Királyság aláírta a szerződést a szövetséges erőkkel, amelynek értelmében a Bánság Nagy Románia határain belül került.

A Párizsi Békekonferencián Ion I.C. Bratianu az egész Bánságot, az alsó Tisza mentén egészen annak a Duna torkolatáig és a Duna mentén) magába foglaló országhatárok elismerését kérte. A konferencia azonban a mai napig is megőrzött határvonalat ismert el, amit 1923-ban korrigáltak. 1923 november 24-én Románia és a Szerb Királyság egy határkiigazítási protokollt írt alá. Románia átengedte Jugoszláviának Párdány, Modos, Surjan, Busenje, Markovicevo és Nagy Gaj falvakat, míg a Jugoszláv Királyság átengedte Romániánakbéba, Pusztakeresztúr, csorda, Jám Falvakat és Zsombolya városát. A gyakorlati kiigazítás 1924 április 10-én valósult meg.

Bibliográfia

Academia Română, Istoria românilor, vol VII, tom II, De la independență la marea unire (1878-1918), coord. acad. Gheorghe Platon, Editura Enciclopedică, București 2001 ISBN 973-45-0430-4
Ilieșiu, Timișoara. Monografie istorică, Timișoara, 1943, reeditat de Editura Planetarium, Timișoara, 2006, ISBN 973-97327-2-0
Munteanu, Ioan, Banatul și Marea Unire, Editura Mitropoliei Banatului, Timișoara 1992
Păiușan, Radu, Mișcarea națională din Banat și Marea Unire 1895-1919, Editura de Vest, Timișoara 1993, ISBN 973-36-0215-9
Scorpan, Costin, Istoria României. Enciclopedie, Editura Nemira, București, 1997 ISBN 973-569-180-9
Drăghicescu, Dumitru, Marea Unire a românilor cu românii: 1918. Banatul si Transilvania; Bucovina si Basarabia, Editura Albatros, București 2001 ISBN 973-24-0806-X
Munteanu, Ioan (coord.), Făurirea statului național unitar român. Contribuții documentare bănățene 1914-1919, Academia de Științe Sociale și Politice. Direcția Generală a arhivelor Statului, București, 1993
Pascu, Ștefan, Făurirea statului național unitar român (2 vol.), Editura Academiei Române, București 1983
Suciu, I.D., Unitatea poporului român: Contribuții istorice bănățene (ediția a II-a revizuită), Editura de Vest, Timișoara 2003 ISBN 973-36-0373-2
Tomoni, Dumitru, Nord-estul Banatului și Marea Unire, Editura Mirton, Timișoara 2003 ISBN 973-661-191-4
Turcuș, Aurel; Gomboș, Constantin C., Marea Unire reflectată în presa românească din Banat, Editura Excelsior Art, Timișoara 2003 ISBN 973-592-098-0