Search

A Román Fejedelemségek Egyesülése

 

A Román Fejedelemségek egyesülésére a XIX. század közepén került sor Havasalföld és Moldva egyesítésével, így létrejött a Román Királyság. Az egyesülés Alexandru Ioan Cuza nevéhez fűződik, akit mindkét fejedelemség uralkodóként választott meg: 1859 január 5-én Moldva, illetve 1860 január 24-én Havasalföld.

A két ország közötti erős kulturális és gazdasági kapcsolatokon alapuló folyamat 1848-ban kezdődött, amikor Mihail Sturdza és Gheorghe Bibescu uralkodása alatt Moldova és Havasalföld közötti vámunió valósult meg. A krími háború kimenetele megteremtette az egyesülés megvalósításának kedvező európai kontextust.

Az 1857-es ad hoc gyűlés kedvező népszavazása az 1858-as Párizsi Egyezményhez vezetett, a nagyhatalmak közti megállapodáshoz, amely elfogadott egy formális uniót a két ország között, két különböző kormánnyal és egyes közös intézményekkel. 1859 elején az egyesüléspárti Alexandru Ioan Cuza lett Moldva és Havasalföld uralkodója, ami a két állam perszonálunióját eredményezte. 1862-ben Cuza egyesítette a két parlamentet, létrehozva a politikai egyesülést. Cuza-t 1866-ban eltávolítják a hatalomról, ezt követően Hohenzollern-Sigmaringen Károly herceg lép trónra, és még az ebben az évben elfogadott alkotmány az új államot Románia néven nevezi.

Megelőző események

  1. január 1-jén hatályba lépett egy moldvai-havasalföldi egyezmény, melynek értelmében a két ország vámkötelezettségét eltörölték, ez alól kivételt képezett a só. A cselekményt 1842-ben megelőzte az intézkedések és súlyok egyesítési projektje. Gheorghe Bibescu herceg esküvőjét 1845 szeptemberében tartották Focsani-ban a Szent János Templomban, a mérföldkőhöz közel, násznagy Mihail Sturdza moldvai uralkodó volt.

Már a XVIII. században előrehaladott volt az unió eszméje a krími háború (1853-1856) után a két fejedelemség közt, de nemzetközi szinten is előtérbe került. A külső helyzet kedvező volt; Oroszország veresége és a francia politika hegemóniája kedvező környezetet biztosított a projekt megvalósításához, mivel III. Napóleon, a francia császár egy olyan keleti bástyát akart, amely kedvezően hatna az orosz terjeszkedés ellensúlyozására és hozzájárulna Olaszországgal együtt az osztrák-magyar monarchia aláaknázásához.

Fontos szerepet játszott a nemzeti pártvezetők által a két országban és külföldön végzett propaganda. Az emigrációban, különösen Franciaországban kifejtett tevékenység különböző formákat öltött: az európai közvéleményhez fordulás; a politikai program megjelentetése olyan kiadványokban, mint a România viitoare (1850, Párizs), Junimea română (1851), Republica română (Párizs 1851, Brüsszel 1853); csatlakozás a londoni székhelyű Közép-Európai Demokratikus Bizottsághoz, amelynek célja egy új európai forradalom kiváltása; beadványok intézése III. Napóleon francia császárhoz és Palmerston brit miniszterelnökhöz; Párizsban az „Igazság! Testvériség! Egység!” jelszavú Bizottság létrehozása; kiemelkedő személyiségek támogatása (Paul Bataillard, Edgar Quinet, Hippolyte Desprez).

A francia személyiségek uniós propagandába való bevonása nagy összegeket igényelt, I.C. Brătianu felesége birtokának eladásával járult hozzá a költségekhez.

Az országban az unionisták fellépései a Balta Liman-i egyezmény rendelkezései által megfogalmazott új kontextusban történtek, különböző módon: uniós bizottságok létrehozása Iașiban és Bukarestben (1856); sajtókiadványok megjelentetése- România Literară, Steaua Dunării (Iași), Românul (Bukarest); forradalmárok érkezése az országba (különösen Moldvába, Grigore Alexandru Ghica liberális-mérsékelt uralkodásának köszönhetően).

Moldva és Havasalföld egyesülése az európai geopolitikai kontextusban

Az 1815-1853-as évek geopolitikai rendjét Európában, Oroszország és az Oszmán Birodalomét utoljára 1815-ben határozták meg a Bécsi Kongresszus alkalmával. Azonban az így létrejött egyensúly elkezdett összeomlani, különösen a „boszporuszi beteg embernek” is nevezett, Oszmán Birodalom belső válsága miatt, a román fejedelemségek vazallusi viszonyban voltak az Oszmán Birodalommal. A cári Oroszország már évekkel előtte megkezdte terjeszkedését Közép-Európa és a Balkán irányába, történelmi befolyásának helyreállítására, tehát Moldvában és Havasalföldön is. Az ortodoxia vallási problémáját használva fel ürügyként, kihasználva a Birodalom gyengeségét, 1853-ban Oroszország elindította a „Krími háborút” az Oszmán Birodalom ellen, elfoglalva a román fejedelemségeket. Franciaország, Anglia és Ausztria által meghatározott európai geopolitikai helyzet már előre úgy volt irányítva, hogy biztosítsa az Oszmán Birodalom létezését és fennmaradását Oroszország keleti befolyását ellensúlyozandó, miután ez utóbbi Ázsiában terjeszkedett a francia és angol érdekek ellenében. Ily módon Franciaország és Anglia az Oszmán Birodalom oldalán lépett hadba Oroszország ellen, Ausztria érdekeivel és külpolitikájával összhangban. A krími háború fegyverszünettel zárult, az európai hatalmak javaslataival, azzal a szándékkal, hogy Oroszország és az Oszmán Birodalom összefüggésében új geopolitikai helyzetet alakít ki Kelet-Európában, így Konstantinápolyban és Párizsban tárgyalásokat tervez a megfelelő szerződések kidolgozása céljából, azzal a céllal, hogy gyengítse Oroszország befolyását a Keleten és a Fekete-tengeren, amely így egy semleges tenger lesz. Így került az európai politikai nagyhatalmak figyelmébe a „dunai fejedelemségek”, Moldva és Havasalföld helyzete. Annak ellenére, hogy Ausztria nem vett részt a háborúban, saját érdekeire való tekintettel 1854 június 3-án felkérte Oroszországot, hogy vonuljon vissza a Román Fejedelemségekből, amit Oroszország meg is tett. De az Osztrák Birodalom váratlanul elfoglalta a Román Fejedelemségeket, 1854 októberében 300.000 katonát helyezett Moldva és Oroszország határvidékére. Franciaország egyesült fejedelemségekről alkotott koncepciójába taktikai szempontból beleillett Oroszország, teljes ellentmondásban Ausztria és az Oszmán Birodalom véleményével. Anglia határozatlan állásponton volt. III. Napóleon szerint a román fejedelemségek a legmegfelelőbbek voltak a nemzeti elgondolású eszméjének előmozdítására, Franciaország saját európai érdekére, valamint az 1815-ös francia kudarcot követő európai térkép átrendeződésére nézve.

A román fejedelemségek egyesülésének eszméje nemzetközi szinten III. Napóleon környezetében született meg, természetesen francia érdekektől vezényelve.

Anglia és Ausztria nagykövetei, Redcliff és Prokesch-Osten arra törekedtek, hogy a román fejedelemségeket egyre jobban az Oszmán Birodalomhoz kössék. E törekvés kifejezése az 1856 február 11-i, 30 cikket tartalmazó egyezmény volt, amelyet a Porta külügyminiszterének is bemutattak.

Az egyesülés III. Napóleon francia császár politikai projektje volt, amely külpolitikai szemszögből kétszeresen is francia érdekeket szolgált: először is oroszellenes, hogy megakadályozza az orosz terjeszkedést, másodszor a „nemzet elvének” bevezetése, az 1815-ös Bécsi Kongresszus elveinek, Ausztria politikai fegyverének aláásása.

Ehhez a kedvező európai geopolitikai helyzethez adódott hozzá a két fejedelemség népének és vezető rétegének már 1600-ben kifejezett akarata, amikor Mihai Viteazul-nak sikerült egy rövid időre egyesítenie a két, kultúrájában és történelmében rokon fejedelemséget. De szem előtt kell tartanunk, hogy az európai geopolitikai helyzet e kedvező történelmi pillanata meghatározó szerepet játszott az egyesülés létrejöttében.

Az ad-hoc ülések konzultatív jellegűek voltak, az egyház, a nagy bojárok, a burzsoázia és a parasztok képviselőiből álltak, céljuk hogy javaslatokat tegyenek a román fejedelemségek egyesítésének megvalósítására.

Az ad-hoc divánok választásait nagy feszültségek jellemezték. Ha Havasalföldön az unió eszméjét a közvélemény túlnyomó többsége támogatta, Moldvában a dolgok bonyolultabbak voltak. Az unionista pártot olyan személyiségek képviselték, mint Alexandru Ioan Cuza, Mihail Kogălniceanu, Manolache Costache Epureanu, Anastasie Panu stb., de ott volt a moldvai szeparatista ellenzék (Nicolae Istrate, a szeparatista mozgalom ideológusa, Gheorghe Asachi, Costache Negruzzi stb.). Ez utóbbiak a különmaradást támogatták, Iași és Moldva esetleges hanyatlásával magyarázva döntésüket, ami a főváros Bukarestbe való költöztetésével be is következett 1861 után.

Az uniót ellenző nagyhatalmak és Nicolae Vogoride (Moldva leendő uralkodója) támogatását élvezve, a szeparatistáknak sikerült első ízben megnyerni a moldvai diván választásait. Uralkodási vágyától hajtva Vogoride meghamisította a választási eredményeket, így az uniót ellenzők nagyobb számban voltak jelen a tanácsban. III. Napóleon és Viktória angol királynő Osborne-i találkozóján a hamisított választást semmisnek nyilvánították. Ezért cserébe III. Napóleon elfogadta a két fejedelemség részleges egyesítését, két uralkodóval, két kormánnyal, két törvényhozó testülettel.

Új választások után 1857 szeptember 22-én összeült Moldva uniót támogató ad-hoc Tanácsa, majd szeptember 30-án Havasalföldé és dokumentumokban lefektették a két ország fúziójának alapjait.

1857 október 7 és 9-én kiadott határozatokban a következőket kérik:

– A Fejedelemségek jogainak, különösen az 1393, 1460, 1511 és 1634-ben a Portával kötött egyezményben leírt autonómiájuk betartása

– Románia néven való egyesülés

– európai uralkodócsaládból választott, az ország vallásában nevelkedett külföldi herceg legyen a trónörökös

– a Fejedelemségek területi semlegessége

– a nemzet érdekeit képviselő Közgyűlés legyen a jogalkotói hatalom

– mindezt a Párizsi Egyezményt aláíró hatalmak együttesen garantálják

A Párizsi Egyezmény megkötését, amely a Fejedelemségek Alkotmányának szerepét töltötte be, a Választási Gyűlések követték, a két uralkodó kilétének eldöntésére.

Alexandru Ioan Cuza megválasztása. Moldvában 1859 január 5/17-én egyhangúlag a Nemzeti Párt jelöltjét, Alexandru Ioan Cuzat választották meg. Mivel az Egyezmény szövege nem írta elő, hogy a Fejedelemségek uralkodója két külön személy kell legyen, az uniópárt vezetők úgy döntöttek, hogy a Moldvában megválasztott uralkodót jelöljék ki havasalföldi uralkodónak is. Ez utóbbiban azonban csak a liberálisok támogatták az ötletet, míg a konzervatívok a 72 mandátumból 46-ot birtokoltak. Ebben a helyzetben a radikális liberálisok a főváros lakóinak és a környék parasztjainak élénk mozgósításába kezdtek. A közgyűlésen több mint 30 ezres tömeg volt, készen arra, hogy a terembe rohanva kényszerítse a moldvai választott kihirdetésére. A Közgyűlés titkos találkozóján Vasile Boerescu küldött 1859. január 24-én javasolta Alexandru I. Cuza megválasztását, amelyet egyhangúlag fogadtak el. Ez volt az első lépés a román fejedelemségek egyesítésének véglegesítése felé. Akkor az országok perszonálunióba léptek. A fogalom akkoriban ismert volt, de nem jelentett semmit a politikai egyesülés szempontjából.

Az egyesülés nemzetközi elismerése

Az 1859. január 24-i történelmi aktus volt az első lépés az egységes román nemzeti állam megvalósulásának útján. Az erős népakarat nyomása alatt, különösen Bukarestben, Alexandru Ioan Cuza uralkodóvá választása megerősítést nyert, amikor a nemzet választottja a havasalföldi fővárosba érkezett.

A legégetőbb probléma a választások nemzetközi elismerése volt. Az 1859. január 24-én megtörtént tényt a Porta és Ausztria úgy ítélte meg, mint a Párizsi Egyezmény megsértését. A két Fejedelemségben kialakult helyzet egy új nemzetközi konferencia tárgyát képezi, amelyet Párizsban, március 26-án/április 7-én, augusztus 25-én/szeptember 6-án nyitottak meg. Az Alexandru I. Cuza közelében lévők által vezetett különleges küldöttségek a nagyhatalmak fővárosaiba látogattak, és sikerült támogatást szerezniük a román ügyhöz. A konferencia második ülésszakán (április 1/13-án) Franciaország, Oroszország, Anglia, Poroszország és Szardínia elismerte a kettős választást. Az Oszmán Birodalom és Ausztria késlekedtek, sőt bizonyos Dunántúli katonai beavatkozási tervről is érkeztek hírek. Alexandru I. Cuza energikusan válaszolt. Április 20-án, Florești-en, a moldvai-havasalföldi összevont hadsereg minden helyzetre felkészülten várakozott. További fenyegetések, a kezes hatalmak nyomására, a Konferencia harmadik ülésén a Porta is elismerte a kettős választást. Az Oszmán és a Habsburg Birodalommal fennálló feszült helyzet megoldódását követően az uralkodó elrendelte a Florești-i tábor bezárását (1859 szeptember 1). A következő azonnali célkitűzés az Egyesülés elismertetése a jótálló hatalmakkal. Cuza egyesítette az államapparátust, 1859 márciusában egyesítésre kerültek a diplomáciai missziók, élen a Porta által is elismert Costache Negrivel. A hadsereg egyesítése moldvai egységek Bukarestbe helyezésével havasalföldi csapatok Iasi-ba irányításával vette kezdetét. 1860-ban Ion Emanoil Florescu ezredes, kinevezett hadügyminiszter parancsnoksága alá került a vezérkar, az adminisztráció. A távírda élére Cezar Librecht ezredes került.

Az egyesülést ellenző hatalmakkal való viszony Cuza uralkodásának első éveitől kezdve az autonómia csorbítatlan tiszteletben tartásán alapult. Teljességgel tilos volt az ottomán katonák jelenléte, 1860-tól kötelezik a Portát, hogy a román utazóktól ne kérjen útlevelet. Az ellenséges Ausztriának is el kellett fogadnia, hogy a román törvények ugyanúgy vonatkoznak a császári-királyi lakosokra is, akik üzleti érdekből tartózkodnak itt. A fejedelemségek területén maradni kívánó, vagy azokon átutazni akaró magyarok és lengyelek épségét a kormány és az uralkodó garantálta a politikai menedékjog szellemében, távozáskor megadva a szükséges eszközöket is.

Franciaország, majd Oroszország, Olaszország és Poroszország egyetértettek az egyesüléssel. Ausztria csak Alexandru Ioan Cuza uralkodásának időtartamára ismerte el az egyesülést.

Alexandru I. Cuza határozottsága, a kamarák és kormányok heves reakciója, C. Negri kitartó álláspontja, a jótálló nagyhatalmak többségének kedvező hozzáállása végül meghozta az eredményt. A Konferencia végén a Porta új határozatot adott ki, amelyben lemondott korábban igényelt feltételeiről, Ausztria fenntartotta régi pozícióját.

A Cuza által kezdeményezett reformok sorozata, majd I. Károly Franciaország és Poroszország által támogatott trónralépése a Román Királyságban visszafordíthatatlanná tette az 1859-es eseményeket. 1866-tól, a július elsején elfogadott alkotmány a Román Királyságot Románia névvel illeti.